A következő órán minden ment tovább. Mintha semmi sem történt volna.
Bence írt. Anna is. A tanár figyelt.
És Márk… Márk most nem dőlt hátra. Nem is ült teljesen egyenesen. Valahol a kettő között.
A füzet előtte.
Üresen.
Pont, mint legutóbb. Csak most nem tűnt annyira… véglegesnek.
Oldalra nézett.
Bence írt. Nem gyorsan. Nem magabiztosan. De írt.
Anna is. Megállt néha. Visszanézett. Aztán folytatta.
Márk sóhajtott.
— Jó, oké… — mondta halkan.
Senki nem reagált.
— Nem nagy ügy — tette hozzá gyorsan. — Csak… kipróbálom.
A toll a kezébe került. Megpörgette. Megállt.
— Ha hülyeség lesz, nem érdekel — mondta.
Bence elmosolyodott.
— Akkor pont jó lesz.
Márk ránézett.
— Kösz a biztatást…
Aztán leírt valamit. Megnézte.
— Ez tényleg hülyeség — mondta.
— Akkor haladsz — válaszolta Bence.
Most már Anna is elmosolyodott.
Márk egy pillanatra megállt. Aztán… nem húzta át.
— Na várj… — mondta. — Akkor ha ezt így…
Írt még egy sort.
Megállt.
Megint írt.
Nem volt gyors. Nem volt szép.
De nem állt meg.
A tanár a terem másik végéből figyelte. Nem szólt. Csak bólintott egy aprót.
Az óra végén Márk hátradőlt.
— Oké… – mondta. — Ez nem volt teljesen értelmetlen.
Bence felnézett.
— Ez már fejlődés.
— Ne túlozzuk el — mondta Márk. — Holnap lehet, hogy megint nem csinálok semmit.
— Az is része a folyamatnak — mondta a tanár.
Márk felhúzta a szemöldökét.
— Komolyan?
— Komolyan.
Csend.
Aztán Márk elmosolyodott.
— Ez a rendszer kezd gyanús lenni…
Folytatás következik…
A következő részben kiderül, mi történik, amikor valami már tényleg elkezd működni… és hogyan veszed észre, hogy fejlődsz.